hz

  Baromi jó napom volt tegnap, Isteni sikerélményekkel fűszerezve. Há’ gondolta volna a fene, hogy megérem azt is, hogy nem hajnalban, jobb esetben reggel támolygok haza valamelyik szórakozóhelyről, hanem 2-kor éjjel már otthon vagyok pihe-puha, ropogós kis hűvös ágyikómban, valami régi fekete-fehér filmet bámulva a Tv-ben, félálomban, s dagasztom csipáimat, hogy reggel legyen mit kimosni.
  Persze, nem állok le most siránkozni, hogy öregszem - mert azt leszarom – hanem szimplán csak fáradt voltam, s a párnabunkernek nagyobb vonzereje volt, mint az elektronyos táncdalfesztiválnak, ahol kóbor kiscicák zakatoltak a progira, ahol már nem divat (sajnos) az elegánsabb öltözék. Persze tetszik nekem az, hogy az a menőbb, aki a legszakadtabb rongyot tudja magára venni, de hogy egy 15+ nál többnek ki nem néző leányzó szétcsúszva üldögéljen magányosan a szintetikus holmitól a vérében a bejárat előtt, ez azért megráz, mint trafó a szekunder oldalon.
 De nem is ragadtam le ennél a szitunál, mert annál unalmasabb fejformám volt, végre itthon, végre vasárnap.