Egy dolgot marhára megtudtam magamról, de azt nagyon. Mégpediglen azt, hogy tuti nem leszek festő, hidegburkoló, kőműves, stb… Nah’ és ez miért is jön ide?

Történt ugyanis, hogy kedvenc napjaimat - nevezetesen a szombat és vasárnap - zord felhők árnyékolták be, barna festéknek álcázva magukat, s mély hangján nevelőapám dörgedelmes szavakat zúdított felém: „Fösteni kéne” – mert hogy megígértem már egy hete, s halasztásra mindig van indok. De már nem lehetett halogatni, lelkiismeretem is azt súgta fülembe.
  Szóval szombat délutánomat mázolásra szántam, s az emeleti terasznak a fával burkolt plafonjával voltam megbízva. Ezzel még nem is volt gond, csak az  a tetves tető nem csak a terasz felett leledzik, hanem az úgy még 3 métert is kinyúlik a garázs felett, szóval esélytelennek mutatkozott létráról elérni. Nah’ a para itt jött, állást kellett csinálni, amit persze vasárnapra halasztottam, gondoltam rántotthusival a gyomromban ebéd után már merészebb leszek, mert hát 4m magasság, mégiscsak 4 méter, főleg úgy hogy marhára parázok magasban. Megoldottam azért, összeszedtem remegő lábaimat, hogy legalább egyensúlyozni tudjak, és szidtam magamban, néhol félhangosan minden festéket gyártó multit, ecsetet csomagoló gépsort, és minden egyebet. Szóval túltett ez az eset a nyárvégi vasárnapi flexeléseken, visszasírtam azokat az időket, mert az mégis csak a földön zajlott, habár visított a szerkezet másnapos agyamon keresztül, mégis jobban élveztem.
  Tehát konklúziót levontam, rühellem a magasságot, az állványokat még inkább, és különben is, mindenki csinálja azt, amihez ért, meg amit szeret. Én ülni nagyon szeretek :-) pölö…